Vadászterületünk

 

 

FENYŐ A HEGYTETŐN
Aki odatette,
úgy rendelte:
a tetőre kiállj!
se fagyban, se szélben
meg ne retirálj!
Verjen a vihar.
Sorvadj el a napban.
De soha se mással:
de mindig magadban!
Aki odatette,
azért tette oda,
mert nagyon szerette.
Vad vihar-kezével
verte, ostorozta,
hogy azt a pogány lelkét,
azt a dacos lelkét
hófehérre mossa.

 

 

CSAK CSENDESEN
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem,
csak nagyon halkan, nagyon csendesen.
Amerre járunk,
ne rezzenjen egy kis levél se meg,
ma lelkem olyan mint a tó:
legkisebb rezzenéstől megremeg.
Gyere a templomunkba:
a bükkerdő ma vár,
a Csend harmóniája
ott megint a lelkünkbe talál.
Gyere velem…
csak szótlanul, csak csendesen,
csak csendesen…

 

 

TÉL
Templomi csöndben,
Éjjeli ködben
Aszkéta-ágat zörren a szél,
Valahol messze
Csillag szemekre
Szürke ködfátylat borít a Tél.
Túl a tetőkön,
Dárdás fenyőkön:
Zöld diadémen pára lebeg,
Sűrű vadonban
Halkan, titokban
Fenyő-óriások könnye pereg…
Néma a szikla,
Kristály patakja,
Jeges páncélban tompán zubog,
Mogorva ormon
Nincs rhododendron,
Csak sötét árnyak: Tantalusok.
Mélyen a völgyben,
Fűzfa berekben,
Néha, titokban
zörren a szél,
S fent a magasban
Pára alakban
Halkan suhanó szellem: a Tél.